Hát ez a hét döglesztő. De már csak egy nap és itt a hétvége! juppi! ( és jöhet a tanulás) :(  És az  a legrosszabb,  fáradt vagyok és semmi kedvem a tanuláshoz. Ugye nem csak én vagyok így???  És én hülye még biosz oktv-re is jelentkeztem!! Pedig szívesebben mentem volna színházba, minthogy 4 órát ott rohadjak. De ahogy modani szokás "szelávi". (Nem tudom ,hogy írják franciául.)

 Holnap vizsgázom rutinból!! Aki tud 9-kor szurkoljon!!

Érdekes, de nekem ez a regény tetszett. Pedig senki nem bíztatott, az Orsi fölkészített rá, hogy úgyis félbe fogom hagyni, mert annyira rossz. Ezek után meglepte, hogy már a 300. oldalnál jártam és még mindig nem hagytam abba. ( Hát, úgy látszik azért nem mindenben hasonlítunk. :D )

Igazából a történet már önmagában is elég érdekes, mert egy gyilkos a főszereplő, akinek mégis szurkoltam, hogy ne kapják el és megússza. Pedig el kéne ítélni amiért, amit tett. De a védelmére legyen írva, nem azért gyilkolt, mert egy elvetemült ember volt, hanem egy magasztosabb cél érdekében, és nem baj, ha az az út néhány bűnön is átvezet.  Legalábbis Raszkolnyikov hitt ebben. Természetesen nagy árat fizetett ezért és a történet is végülis arról szól, hogy hogyan vívódik magában és hogyan változik meg a gondolkodása és véleménye arról, amiről azt gondolta, hogy jó. 

Mondjuk néha legszívesebben helyre pofoztam volna, mert egyszerűen rossz volt olvasni, ahogy szerencsétlenekedik és próbál pontot tenni az egész ügy végére. Viszont a Porfirijjal folytatott vitái izgalmasak voltak. Az, hogy Porfirij hogyan próbálja becserkészni és kiszedni belőle az igazsságot. Persze nem volt könnyű dolga, mert Raszkolnyikov sem hagyta magát, de sokat elárult a folytonos rosszulléte is. Porfirij igazságosan járt el, én mégse kedveltem és reménykedtem, hogy Rogya megússza. Hát nem jött össze. 

A  befejezés pedig nagyon szép. Igaz, hogy rab volt, de ott volt neki Szonya, aki akkor sem hagyta el, mikor megtudta, hogy mit művelt. És az a szép, hogy végre Rogya is rájön, hogy szereti Szonyát és, hogy nem tud nélküle élni. 

Összeségében a történet Rogya lelki vívódásán és aztán fejlődésén alapszik. Érdemes volt végig kísérni ezen az úton. És bár voltak benne unalmas részek, a történet cselekménye ezt elfeledtette az emberrel és már át is siklott rajtuk. Szerintem sokat lehetett tanulni belőle.   

Egy újabb orosz kötelező, ami az elején nem a szívem csücske volt. Természetesen a kérdésemre, hogy milyen a könyv, megint azt a választ kapam, hogy -szépen kifejezve- rossz. Miután elolvastam nem lett jobb véleményem a regényről. Ivan Iljics életéről szól, és arról, hogy egy szerencsétlen baleset következtében hogyan lett beteg és hogyan halt meg. A könyv nagy része a szenvedéséről szól és a vívódásairól.

Miután irodalomórán megbeszéltük, teljesen megváltozott a véleményem. Utána már tényleg azt láttam benne, hogy ez egy szerencsétlen ember, aki nem tud mit tenni. És az a változás, amin keresztül megy, teljesen másképp állítja be. Igazából van egy rossz és  egy jó oldala, de szerencsére a rossztól közeledik a jó felé. A halála előtt pedig már teljesen más ember lesz. Addig magát sajnálta, hogy milyen szerencsétlen, közvetlen a halála előtt, pedig rájött, hogy a hozzátartozói a sajnálatra méltóak.

Így utólag visszanézve tettszett köny. Azért nem mindenki képes egy ilyen mértékű lelki fejlődésre. És az al egjobb az egészben, hogy rájött még az életében, hogy mi volt a baj. Igaz, hogy az életét nem tudta még egyszer leélni, de legalább rájött, hogy rossz volt az élete. Ezért sjnálom is, mert gondoljuk bele, mit érezhetett, mikor rádöbbent arra, hogy igazából rosszul élte le az életét. Nem szívesen élném át ezt a helyzetet, főleg akkor nem, mikor tudom, hogy már úgysem tudok mit tenni.

És pont ezért sajnálom is Ivan Iljicset, de egyben fel is nézek rá. Most már értem, hogy miért kellett elolvasni, és örülök, hogy megtettem.

Ez az elbeszélés nem a legjobb orosz realista mű volt, amit eddig olvastam. Eleve kicsit kétkedve álltam neki az olvasásnak, mert több helyről azt hallottam, hogy milyen rossz. Ezért hamar túl akartam esni rajta. Ami aztán nem volt nehéz, mert nem egy hosszú mű.

Már maga a történet is elég érdekes. Az, hogy Akakij Akakijevicsnek a köpönyeg volt a mindene és csak ennek élt. És amiért nem tetszett az pont Akakij volt. Egy teljesen jellemtelen ember, aki a másoláson kívül nem tud mást csinálni. Nekem ettől unalmas volt az egész történet. És, hogy olyan volt, akit nem érdekelt semmi. ( a köpönyegén és a munkáján kívül) Nem volt saját véleménye vagy nem mondta ki és ettől teljesen befolyásolható volt.

A vége is elég furcsa és nem mondanám, hogy megnyerte a tetszésemet. Persze a mű szempontjából jó volt a befejezés, és így tükrözte az író gondolatát. Én azt hittem, hogy megtalálja a köpönyegét, hogy legalább ezután boldog legyen, de nem így lett és ettől olyan negatív lett az egész. Tehát, hogy az ember amiért megdolgozott és várta, hogy meglegyen, azt hirtelen elveszik tőle. Nem csodálom, hogy Akakij ebbe belehalt. Ezért ebből a szempontból sajnálom.

De mégis azt kell mondanom, hogy az egész művet nézve nem az volt, amit akárhányszor el tudnék olvasni. Egyébként nehéz így megfogalmazni a véleményemet, mert nem igazán tudom jól szavakba önteni, hogy mit gondolok a műről. A lényeg benne van és végül is így is le lehet vonni a következtetéseket.