Egy újabb orosz kötelező, ami az elején nem a szívem csücske volt. Természetesen a kérdésemre, hogy milyen a könyv, megint azt a választ kapam, hogy -szépen kifejezve- rossz. Miután elolvastam nem lett jobb véleményem a regényről. Ivan Iljics életéről szól, és arról, hogy egy szerencsétlen baleset következtében hogyan lett beteg és hogyan halt meg. A könyv nagy része a szenvedéséről szól és a vívódásairól.

Miután irodalomórán megbeszéltük, teljesen megváltozott a véleményem. Utána már tényleg azt láttam benne, hogy ez egy szerencsétlen ember, aki nem tud mit tenni. És az a változás, amin keresztül megy, teljesen másképp állítja be. Igazából van egy rossz és  egy jó oldala, de szerencsére a rossztól közeledik a jó felé. A halála előtt pedig már teljesen más ember lesz. Addig magát sajnálta, hogy milyen szerencsétlen, közvetlen a halála előtt, pedig rájött, hogy a hozzátartozói a sajnálatra méltóak.

Így utólag visszanézve tettszett köny. Azért nem mindenki képes egy ilyen mértékű lelki fejlődésre. És az al egjobb az egészben, hogy rájött még az életében, hogy mi volt a baj. Igaz, hogy az életét nem tudta még egyszer leélni, de legalább rájött, hogy rossz volt az élete. Ezért sjnálom is, mert gondoljuk bele, mit érezhetett, mikor rádöbbent arra, hogy igazából rosszul élte le az életét. Nem szívesen élném át ezt a helyzetet, főleg akkor nem, mikor tudom, hogy már úgysem tudok mit tenni.

És pont ezért sajnálom is Ivan Iljicset, de egyben fel is nézek rá. Most már értem, hogy miért kellett elolvasni, és örülök, hogy megtettem.