Az igaz, hogy ezt a művet nem az elmúlt 1 hónapban vettük, de úgy gondoltam, hogy előbb megnézem a színdarabot is és csak utána írok róla. Na jó, igaz, hogy már azt is több mint egy hónapja néztük, de jobb később mint soha. :D

Ez az emberiség költemény elég súlyos és megérteni se könnyű.(Mindenesetre szerintem az Madách legjobb alkotása, nem csoda, hogy csak ezt vesszük a műveiből.) Ezt nem lehet csak úgy felszínesen olvasni, mint egy akármilyen kalandregényt, ezt meg kell emészteni. Nagyon sok eszméről ír a műben Madách és nem is egyszerűen fogalmaz. Szerintem ahhoz, hogy világosan megértsük és egy átfogó képünk legyen a műről, ahhoz nem elég egyszer elolvasni. (Legalábbis nekem nem.) Az nagyon tetszik benne, hogy a történelmen halad végig és így veszi sorra az egyes eszméket, filozófiai irányzatokat. És az, hogy ezt az egészet belefoglalja egy Ádám, Éva történetbe, szerintem zseniális.

Jó volt, hogy megnéztük színi előadásban is, mert így jobban meg is maradt az emlékezetben. Az előadás nagyon jó volt, főleg az, amikor egy-egy szövegrészletet a színészekkel együtt tudtam mondani, mert valahonnan már olyan nagyon ismerősek voltak. :)

Összességében ez a mű az alap műveltségez tartozik. Ez tényleg egy olyan irodalmi alkotás, amit el kell olvastatni a diákokkal és beszélni kell róla.

A vers kapcsán elég vegyes érzések ébredtek bennem. Az első felét olvasva az a benyomásom, hogy az írója egy egoista, aki csak maga körül forog, minden tőle indul ki, s hozzá érkezik. És az is látszik, hogy a mindenségre vágyik, de nem tud önmagán túllépni, mintha önmagában tetszelegne.

S mikor oda jut vers, hogy önelégültségében a rajta kívüli világ létezését is kétségbe vonja, bekövetkezik a fordulat: kiderül, hogy nem tetszeleg ebben az állapotban, hanem megundorodik tőle. Úgy tűnik nem azért van mindig önmaga a középpontban, mert az örömet szerez neki, hanem mert nem tud szabadulni ebből a bűvkörből. Pedig szeretne, vágyik rá. Vágyik, de mégsem tud, ettől szenved. Szenved, mert megkötözött rabnak érzi magát önmaga börtönében. Az ellenszenv, melyet az "ál" önelégültsége keltett bennem, mostanra inkább együttérzéssé, sőt inkább sajnálattá változott.

És amennyire jellemző a mai emberre, az egoizmus, legalább annyira jelemző a depresszió is, amelyet a vers második fele sugall. Sokan zárkóznak magukba, s nem tudnak kifele nyitni, kapcsolatokat teremteni, s ebbe bele lehet savanyodni.

Szóval úgy gondolom, egy évszázaddal később is nagyon aktuális sok ember számára az a lelki állapot, amit ez a vers sugall.

(Igaz, hogy már Húsvét után írom a bejegyzést. :D)

Babits Mihály ezt a versét 1916-ban írta, ez is jelzi, hogy ez egy háborús vers.       Nagyon tetszik a versben a váltás. Először minden szónak, amit leír, a szörnyűséghez, a fájdalomhoz, valami negatívhoz van köze, az egész hangulat olyan kaotikus. Majd a béke kikiáltása után minden idillivé válik.

Azt a bátor embert várja, aki ki meri mondani ország-világ előtt a megváltó szót. Hogy elég, hogy béke. Ezzel, hogy ő ezt kimondja, sőt négyszer kikiáltja, majd utána még erről a békés állapotról is ír, megteszi magát ennek az embernek. Először ebbe nem is gondoltam bele, csak amikor már többször elolvastam. Egyszerűen felvállalja azt, hogy a "Malom" ellen állást foglaljon mindenki helyett. És szerintem ez egy nagyon cseles, csavaros fordulat a versben.

Szerintem ezzel a verssel és az aktuális magyarországi helyzettel nagyon szépen párhuzamot lehet húzni. Most pontosan ez van, csak a háborút nem fegyverekkel vívják.(Ez most nem politikai kampánybeszéd akar lenni. :D)

Azon is elgondolkoztam mi vagy ki is lehet az a Malom tulajdonképpen. Babits több versében is szerepel, de mindig csak találgatjuk, hogy mi is lehet, jelen esetben a hatalom vagy az önkény??? Nem tudom, hogy a rosszat miért éppen egy malommal szimbolizálja? Szerintem ez egy lényeges és nagyon rejtélyes kérdés. (Majd ha Babits-szakértő leszek, és rájövök, akkor megírom. xD ) Összességében tetszett a vers.

Az első dolog ami rögtön feltűnik, a fekete szónak a használata. Olyan sokszor használja, hogy az már túl sok. Ebből adódóan a vers hangulata is elég depis. Sőt, ha elképzeli az ember ezt az országot, akkor is mindenhol csak feketeséget lát, semmi szín, semmi vidámság. Ezzel a sok feketével a vers is elég monoton, semmi történés, semmi érzelem nincs benne. Sivár az egész.

De igazából az utolsó rész ad értelmet a versnek. Lerja, hogy a világ kivülről színes, meg szép, csak belülről fekete minden. És ha így nézzük a verset, akkor egész más értelmet kap. Hiába szép az ember, ha belül meg csak sötétség van. "Nem minden arany, ami fénylik." - szokták ugye mondani és ez teljesen igaz is. Ez akár lehetne is a versnek az egy mondatos leírása. Babits írja is, hogy az ember legbelül is fekete. Szóval igazából már kezdettől fogva minden fekete. A fekete meg a gonoszságnak a jelképe, vagyis akkor minden ember gonosz. Úgy látszik már akkor is sok gonosz ember volt, hogy Babits ilyen verset írt.

És ez a vers olyan, mintha a mostani világról íródott volna. Babits ezzel a versével előrevetítette a mai világképet. És igaz, hogy a vers nem pozitív, de nekem mégis tetszik, mert végülis az igazságot írja le.

Mikszáthnak ez a novellája tetszett. Miközben olvastam, teljesen bele tudtam magam élni abba a nyugalomba, megfontolt világba, amelyben a juhászok élnek. Teljesen valóságszerűen adta vissza az alföldi életet. Az emberek nem beszéltek sokat, csak amennyit kellett és tudni akartak. Bodri juhász és a fiának a meggyilkolása nagy tragédia volt. Érdekes, hogy ennek a két embernek a halála jobban megérintett, mint mondjuk a Tragédiában Kiss Jánosé.

Emlékszem, hogy mikor Orsiék vették ezt, akkor én is elkezdtem olvasni. Amikor eljutottam a gyilkosságig gyorsan letettem, mondván, hogy én ilyen szörnyű novellát nem olvasok. Viszont a novella elolvasása után más véleményem lett róla. 

Az asszonynak a hűsége is nagyon tetszett. Elment a Dunántúlra, de nem találta a férjét. Miután kétségbeesve hazaért, azt gondolhatnánk, hogy feladja. De nem így tett. Kiült ahhoz a körtefához, ahol az ura szokott lenni és csak várt. Hihetetlen, hogy mekkora remény élt benne, hogy egyszer majd még feltűnik a férje és a fia a láthatáron. És szerintem a második tragédia az volt, mikor megtalálta a holttestüket.

A harmadik résznek a vége tetszett, ahogyan bevallotta a Veres juhász a bűnét. Egész addig mindent tagadott, hazudott, de mikor meglátta a kilincsen a szíjat, teljesen megtört. A törvény nem bírta szóra bírni, de a szíj megtette a hatását. Ebből szerintem az a tanulság is levonható, hogy törvény által nem lehet mindenkit szóra bírni. Néha más eszközökhöz kell folyamodni az igazság elnyerése érdekében.  

Na, hát ez egy igen érdekes vers és nekem nem is tetszik. Egy teljesen kétségbeesett és szerencsétlen emberről szól, aki ettől a nagyúrtól vár segítséget. A vers lényege, hogy élni szeretne, de mégse tud, mert a nagyúr nem engedi. Nem tudom, szerintem ezt másképp is meg lehetett volna fogalmazni. Persze így is érthető, de nekem mégse tetszik, nem tehetek róla. És ahogy a nagyurat ábrázolja......hát, számomra, ez elég undorító és visszataszító. De gondolom így is még jobban ki akarta fejezni a helyzetét.

A lírai én ugye pénzt akart kérni a nagyúrtól, hogy élhessen. Szerintem az élet és a boldogság nem pénzből áll. Azoknál vannak sokkal fontosabb értékek és azoknak az értékeknek az igénybevételekor még egy ember sem vesztette el a fejét és nem lett hatalomvágyó. De ha belegondolok, azért egy pozitív dolog azért van benne. A nagyurat egy ronda szőrös lénynek ábrázolja, aki igazából a pénzt és a gazdagságot képviseli. És ezáltal a hatalmat, meg a pénzt is negatívan ábrázolja. De számomra ez az egyetlen pozitív elem a versben.

Szerintem ez a vers magáért beszél.

Rövid, de minden benne van. Mikor először olvastam, rögtön az jutott eszembe, hogy milyen igaz. Őt nem a feltűnési viszketekség hajtja és nem erőlteti rá magát az emberre. És ha nem is vesszük észre, Ő mindig itt van és segít nekünk. Nem válogat az emberek között, mindenkit szeret.

Persze az életben vannak olyan dolgok, mikor feltesszük a kérdést: "Ez miért történt Istenem?" És ha nem is tudjuk a választ, az biztos,hogy valamilyen célja volt vele. Talán az, hogy jobb emberré váljunk, vagy hogy egy nehezebb útra tereljen minket, amitől nehezebb lesz az életünk. De mint tudjuk, nem mindig a sima út a legjobb választás. A göröngyös nehezebb, de az akadályok is formálnak minket, hogy a végén eljussunk Istenhez. És ez a vers pont arról szól, hogy mikor már nem bírjuk a terhet cipelni, akkor Isten felvesz minket a tenyerébe és segít nekünk.

Igazából nem tudom, miért nem ezt a verset választottam megtanulni. Valószínűleg azért, mert a Lédával a bálban című verset már ált. suliba is meg kellett tanulni. Pedig ez a vers még sokkal dallamosabb is.

A versben érdekes párosítás (legalábbis számomra) a vad szerelem és a halál. Bár ezzel Ady biztos azt akarta kifejezni, hogy a szerelem nem olyan romantikus, meg nem csak jó dolgok történhetnek. Szóval a szerelem igazából harc. És ez szerintem igaz is valamennyire. Mondjuk, hogy elérjük valakinek a szerelmét, azért nem egy esetben meg kell harcolni. És ha el is értük, nem biztos, hogy az végig olyan sima lesz, mint egy tó tükre szélcsendben. Jönnek a kisebb, majd a nagyobb hullámok. És csak rajtunk múlik, a szerelmünk kibírja-e az egyes hullámokat.

Szóval ezek a héják már belefáradtak a szerelmbe és most már életük végén vannak. Ezt elég jól mutatja a vers. És ha megnézzük az igéket, akkor akár a szerelmet is végig követhetjük. Először ugye, ahogy elindul az egész, aztán a tetőpontja, majd az elmúlás. A költő jól érzékelteti ezt az igékkel. De azért látszik, hogy hiába vannak már életük végén a héják, még azért szerelmesek és a szenvedély sem hunyt ki belőlük, hiába közeledik az elmúlás. Bár a második versszakban a csókos ütközetek számomra kicsit paradoxon, mert akivel harcolok, azt nem szoktam közben csókolgatni, ha ezt szó szerint vesszük.

Nekem ebben a versben az tetszett, hogy a szerelmet nem egy csöpögős és nem tudom milyen mennyországnak ábrázolja. Igazából a valóságot írta le, és ezzel mégis egy új megvilágításba helyezte a szerelmet, mint eddig volt. 

Nekem kicsit fura volt ez a vers. Miért nincs címe? Olyan mintha nem lenne befejezve, ugyanakkor a vers le van zárva, tehát nem teljesen értem. Miért nem adott neki Ady címet? Mi célja lehetett vele, mert biztos vagyok benne, hogy szándékosan nincs címe. Az oké, hogy vezérvers, de akkor is. Számomra ez egy kicsit fura. De aztán az is lehet, hogy így még jobban hangsúlyozni akarta, hogy ő az újdonság képviselője.

Hiába vezérvers, mégis van már benne egy kis keserűség és reménytelenség. Látja, hogy nem fogadják el, illetve, hogy nem értik meg a verseit. Az azért tetszik a versben, hogy az újdonságot akarja képviselni, de nem szakad el a gyökerektől. A hagyományokat tiszteli, és talán ezzel is nyomatékosítani akarja, hogy ami újdonságot hoz, az azért nem rossz és nem felejti el a múltat. Ennek ellenére, mégsem értették verseit, a közönsége nem értékelte verseit. De Ady nem adta föl, és annak ellenére, hogy törekvései süket fülekre találtak, ő mégis kitartott. Tulajdonképpen már ebben a versben is megfogalmazza, hogy tudja, hogy reménytelen amit csinál, de ő mégsem adja fel. Számomra ez a kitartás egy jó beugró volt Adytól.  

Mikszáth számomra egy nagyon rokonszenves író. Novellái nagyon tetszenek, főleg azért, mert komolyabb mondanivalója is van. Ez volt az első novella, amit olvastam tőle, de már ez is nagyon megtetszett.

Ennek a novellának akár valóság alapja is lehetne. A fekete folt, ahol nem terem semmi és csak a dalból lehet tudni, hogy ott valamikor akol volt. A történet szerintem magáért beszél. Az elején még egy nyugodt, harmonikus életű bacsát látunk, a végén pedig egy kétségbeesett és egyben elszánt embert. A novella főszereplője Olej, aki egy talpig becsületes ember. Az értékrendje a helyén van és nem engedi, hogy az álmai felborítsák azt. Mikor a talári herceg egy ajánlatot tesz neki, akkor azért elbizonytalanodik egy kicsit, mert az a nagy álma, hogy övé legyen az az ezer birka meg az akol. Talán bele is menne az ajánlatba, ha a herceg nem a lánya kezét kérné cserébe. A lányát nem engedi, mert tudja, hogy milyen sors várna rá Bécsben. Ebből is látszik, hogy nem minden a vagyon. Bármennyire is csábítja az ajánlat, felül tud kerekedni vágyain. Mikor pedig megtudta, hogy Anika megszökött a herceggel, gyors elhatározásra jutott. Ő nem kért abból, amit a herceg adott neki. Felgyújtotta az aklot a birkákkal együtt. Mekkora lelki erő kellett ahhoz, hogy mindezt megtegye. És ha jól belegondolok, égülis az életét égette el. De meg kellett tennie, mert a lelkiismerete nem hagyta volna nyugodni.

Ez a mű mindenképpen tanulságos volt és sokat tanulhat belőle az ember. Főleg abból, hogy nagyon kell vigyáznunk, hogy a józan eszünk megmaradjon és ne essünk a pénz és a hatalom csapdájába. Mert ha beleesünk, onnan nagyon nehéz szabadulni és, ha sikerült is, már lehet, hogy olyan dolgokat csináltunk, amiket nem lehet visszafordítani, hiába is szeretnénk. 

Harmónia. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott a vers olvasása után. A versből csak úgy sugárzik a nyugodtság. El tudnék képzelni egy ilyen napot. Mikor kint vagyok valahol a természetben egyedül, senki nem zavar, nem gondolok semmire, csak vagyok és átadom magam a természetnek. Kíváncsi lennék, a költő vajon volt-e ilyen helyzetben, vagy csak a pillanatnyi ihlet sugallta a verset? Akárhogy is volt, jó lett a vers.

Az is tetszett, hogy le kellett rajzolni a verset. Ez szerintem azért jó, mert alaposan végig kell olvasni a verset, hogy mindent részletesen le tudjunk rajzolni. Nekem az volt az egyetlen probléma, hogy nem tudok olyan jól rajzolni és nem tudtam úgy lerajzolni, ahogy azt elképzeltem. De szerintem ezt rajzban úgysem lehet teljesen visszaadni.

 És ebből a teljesen nyugodt és mozdulatlan tájleírásból átmegy gondolati síkra. Létfilozófiai magasságokba  emelkedik és megkérdőjelezi, hogy ez a boldogság és állapot, ez valóság-e, vagy idill. És én ezt könnyen el is tudom képzelni, hopgy egy ilyen helyzetben az ember képes megkérdőjelezni a valóságot, mert nem hiszi, hogy ilyen is lehet. Ez a vers az egyik álmomat vetíti elém, hogy egy ilyen napnak a részese legyek. 

Egy hosszabb kihagyás után újra indul a blogom. Én is meglepődtem, hogy milyen régen írtam utoljára a blogomra, kereken 86 napja. Remélem most több bejegyzésem lesz, de nem garantálom, mert közeledik az évvége és egyre nagyobbak a hullámok.

Mindenesetre az irodalmi bejegyzések, a 19-20. század magyar irodalmából lesznek.

Aki esetleg olvasná, annak jó szórakozást kívánok! És várom a kommenteket!

Először, mikor a címet elolvastam, igazából nem tudtam, hogy miről is fog szólni a mű. Egy vadkacsáról? Na de abban mi a dráma? Kíváncsian álltam neki az olvasásnak, egyesek nem kis csodálkozására (csak úgy név nélkül: persze, hogy az Orsi volt). És nekem tetszett. Csak szegény Hedviget sajnálom. Miért pont neki kellett meghalni, mikor igazából ő senkinek nem ártott? Gregers néha nagyon idegesítő volt és jól elküldtem volna valahová. Minek üti bele az orrát másnak az életébe? Inkább a sajátját kezdte volna megváltoztatni. Hjalmar meg az a tipikus jellemtelen és befolyásolható ember. Persze érthető, hogy miért Hedvig halt meg. Ő volt egyedül a tiszta lélek. És neki meg kellett halnia ahhoz, hogy az apja észhez térjen. Én mondjuk megélgedtem volna azzal is, ha a vadkacsát lövi le. De akkor az nem lett volna dráma.

A mű elolvasása után már értettem a címet is. Igazából a vadkacsa egy szimbólum. Az önáltatást jelenti, ami igazából nem halt meg és tovább él. És az legszörnyűbb, hogy Hedvig halálával nem változik meg az élők élete. Relling meg is mondta, hogy fél év múlva Hedvig már csak egy szép szólam lesz. Ez számomra elég szörnyű volt, mert hogy lehet valakinek a saját gyerekét csak úgy elfelejteni? Igaz, hogy nem tudják visszahozni,de azért a fájdalom nem múlik el egy fél év alatt. Szerintem. 

Így végiggondolva az egész történetet, nem is tudom, hogy mi tetszett benne. Mert igazából a mű végére nem történik olyan változás, ami bármit is változtatna az eddigi életükön, legalábbis hosszútávon nem. Lehet, hogy csak Hedignek az önfeláldozása tetszett, mert ő azt hitte, hogy ettől majd mindem másképp lesz. De ha belegondolok abba, hogy igazából ő is csak Gregers hatására lett öngyilkos, mindjárt más a helyzet. Gregersnek az a világmegváltó elmélete is nagyon idegesített. Szóval úgy vagyok azzel az égész művel, hogy nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Van ami tetszett bene, de vannak bizonyos elemek, amik nem. Lehet, hogy még egyszer el kéne olvasnom, hogy tudjak dönteni.  

Párduc. Erről a szóról először a dzsungel, a vadság, a szabadság jut eszembe. Esetleg Maugli:). De semmiképp sem egy állatkerti kép. Láttam már ilyet és nagyon szörnyű ahogy az állat pontosan ugyanazt az utat rója a ketrecében, még a farka is mindig ugyanúgy mozog.

Rilke párduca pontosan ilyen helyzetben van. Fogoly. Szerintem a cím csak jelképes. Igazából ez a helyzet bármilyen állatra, sőt az emberekre is ráhúzható. Sokszor előfordul, hogy valamilyen problémánk támad. Nem látunk kiutat, csak a reménytelenség tölti el a szívünket. Látjuk, hogy rajtunk kívül a világ ugyanúgy él és megy tovább mintha mi sem történt volna. De mi nem tudunk szabadulni a tehertől.

Másik helyzet, ami még a jobbik eset, ha valamilyen szenvedély rabjai vagyunk. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Ez lehet akár a mindennapos tévénézés. Olyankor minden meghal számunkra, a világ dolgait csak egy fátyolon át érzékeljük, majd elveszik minden. Tényleg olyan mint a cirkuszban. A tévé áll középen és egy pórázon tartva minket körbe-körbe futtat a porondon.

A költő nagyon hűen írja le ezt az állapotot. Szerintem azért is nagyon kifejező, mert olyan szavakat használ, amelyek a párduc természetes környezetébe nem illenek bele. Ezzel is nyomatékosítja a párduc bezártságát és az olvasóban is feszült hangulatot kelt, szinte a párduc helyébe képzeljük magunkat.

Érdekes, hogy mennyi fordítása van ennek a versnek. Emlékszem, legalább hatot olvastunk még a tankönyvbeli mellett. Mindegyik más volt és mégis mindegyiknek ugyanaz volt a lényege. A beteljesedés, elmúlás, a természet és az ember viszonya. A természet ősszel teljesedik be, és Rilke még kéri is Istent, hogy még adjon napfényt, meleget,hogy hadd piruljanak a gyümölcsök Ez kicsit úgy hangzik, mintha nem akarná, hogy ősz legyen és a nyarat akarja még visszatartani. Ez talán azért van, mert az őszt úgyis értelmezhetjük, hogy az ember számára ez az elmúlást jelenti. Talán ezért akarta még a nyarat marasztalni. Ez valamennyire igaz is. Ősszel kezdődik az iskola, ami egy diák számára nem a beteljesedést jelenti, legalábbis nekem nem. Persze azért nem is az elmúlást, hisz a tanulásba még senki nem halt bele. Mindössze annyit, hogy az iskola kezdetével vége van a szabadságnak, a felhőtlen szórakozásnak.

De Rilke nyilván nem az iskolát értette az elmúlás alatt. Az utolsó versszakban kitűnik a versből, hogy milyen magányos. A magány elől sz írásba menekül, de ettől ugyanúgy magányos marad, csak az írás feledteti vele a magányt. Talán még abban is reménykedik, hogy az írás által kapcsolatokat tud még kiépíteni. A vers elolvasása után elgondolkoztam azon,hogy én milyen szerencsés vagyok, mert egy szerető családban élek. Vannak barátaim és mindenem meg van, ami kell. Ha bármi gondom van, meg tudom osztani másokkal. És hányan vannak olyanok, akik egyedül élnek, nincsen senkijük. Ez a vers ráébresztett arra, hogy milyen jó is az, ha az embernek van valakije, akivel meg tudja osztani minden örömét, bánatát.

Ez a vers abszolút az elvágyódásról szól. Itt hagyni mindent, családot, könyveket, munkát és elindulni a szabadság és egyben az ismeretlen felé. Ha ebből a szempontból nézzük, nekem nem tetszik. Miért akar elmenni, mikor itt meg van mindene, szilárd talajon áll? Képes itt hagyni a családját a szabadságért? Én biztos nem lennék rá képes. Az érthető, hogy az ismeretlen mindig izgatóbb, de nem biztos, hogy jobb is. Persze igaz, hogy egy költőnek fontos a szabadság és az, hogy ne legyen megkötve a keze. De azért nem hiszem, hogy ezt csak úgy lehetne elérni, hogy mindent felégetünk magunk mögött.

Ellenben ezt lehet másképp is érteni. A költő igazából egy belső utazásra indul, amelynek az a célja, hogy a hétköznapoktól elszakadva megismerje önmagát. Ha innen nézzük a költeményt, mindjárt más színben tűnik fel. A költő igazából nem hagyja el a családját, csak  hétköznapoktól próbál egy kicsit elszakadni.

Ez a vers hasonlít Az utazáshoz, ezért nem csoda, hogy összehasonlítottuk vele magyaron. Ez nekem jobban tetszett, mint Az utazás. Nem tudom miért, de jobban megfogott. E/1-ben beszél, mintha a lírai én lenne a hajó. Az életét mondja el, hogy hogyan lett szabad, mit látott a világban, hogyan korhadt el és hogy már hiába is vágyna vissza a régi életébe, már nem mehet vissza. És éppúgy nem tud visszazökkeni a normál kerékvágásba sem. Úgy érzi, hogy jobb lenne meghalni. Az utazást sem egy pozitív dolognak írja le, ezért  a versnek a végkicsengése sem olyan pozitív számomra. De ennek ellenére azért tetszett.

A világ nem mindig jó és szép, meg vannak az árnyoldalai. És néha nem árt ha ezeket is megtapasztaljuk, mert akkot talán más színben látjuk az világot. Nem azt hisszük el, amit elmondanak, vagy amit látunk a tévében, hanem amit megtapasztalunk. Ebben a versben is nekem az tetszett, hogy a hajó bejárta a világot, sok mindent látott és ez alapján döntötte el, hogy neki nem tetszik ez így. És ezután már csak a halálra vágyott. Szabad lett a véletlennek köszönhetően, de ahogy mondani szokás: A szabdságnak ára van. Belekóstolt a boldogságba, mivel, hogy szabad volt és arra ment amerre a szél sodorta, de aztán már hiába volt szabad, a boldogsága elmúlt és vissza vágyott régi életébe.

Néha velem is megesik, hogy nagyobb szabadságot akarok és nem értem, hogy anyuék miért fognak ennyire vissza. Aztán mikor kiharcolom, örülök, mint majom a farkának, de aztán elég egy rossz élmény, vagy tapasztalat és rájövök, hogy mégsem annyira rossz, ha nem engednek meg mindent az embernek. Lehet, hogy emiatt is tetszik a vers, mert bele tudom képzelni magam valamennyire a hajó szerepébe.

Nem egy könnyű vers és egyszer elolvasva nem is fog fel belőle sokat az ember. Ahhoz, hogy az értelmét is megértsem 3-szor is el kellett olvasnom. Az biztos, hogy sok mondanivalója van, ez már a hosszán is látszik. A cím is elég jól kifejezi, hogy miről is fog szólni a mű. Az első részben leírja az utazók típusait. Van aki a hazáját hagyja el, van aki a családtól menekül, van aki a szerelemtől, de ezek nem igazi utazók. Az igazi utazó az, aki csak elutazik és nincsen rá semmi oka. Végülis van benne valami. De igazából ez az utazás nem fizikai értelemben utazás, hanem inkább lelki. Elindul az életből és végül eljut a halálig. A haláltól általában félnek az emberek, vagy legalábis nem nagyon beszélnek róla. Peig hozzátartozik az élethez és igazából nem is tudjuk, hogy mi vár ránk a halál után. Lehet, hogy valami jó dolog, sőt szerintem biztos.

De térjünk vissza a vershez. Az út során sok mindent látunk, hallunk beszámolókat a világról. Ezek után jut el oda a költő, hogy az utolsó remény már csak a halál. És mivel az egy ismeretlen, új dolog, még jó is lehet. Az utolsó részben már sürgeti is a kapitányt, hogy siessenek az ismeretlen felé. Mindenképpen egy elgondolkodtató vers. Azt nem tudnám megmondani, hogy tetszik-e vagy sem. Ez persze lehet azért is, mert még nem gondolkoztam rajta eleget. De az is lehet, hogy csak egyszerűen nem érintett meg. De az is elképzelhető, hogy még nem vagyok elég érett hozzá. Nem tudom. Majd egy öt év múlva már biztos másként fogom látni. Remélem.

Á, É, I, Ü, O. Hogy lehet ezeket a betűket jellemezni, vagy akár csak hasonlítani őket valamihez? Ráadásul szonettet írni róluk!! Ez így elsőre elég abszurdnak tűnik a számomra. Pedig annyira nem is az. Ha belegondolok, néha én is eltöprengek egy-egy szón, hogy milyen hülyén hangzik, vagy hogy azt a tárgyat miért pont így hívják. Akkor miért ne lehetne a betűkről is elgodolkodni, hogy mit jelentenek. Persze ez elég szubjektív dolog, mert nyilván minden emberbek más jut eszébe egy betűről, hangról. Emlékszem, hogy nyeltanon játszottunk egy ilyet, hogy melyik betű szigorú, vicces, szomorú, stb..... Volt néhány betű, amelyikről nagyjából egyértelműen el lehetett dönteni, hogy milyen. De volt azért olyan is, amelyikre eltérő eredmények jöttek ki. Tetszett az a játék és tényleg érdekes volt elgondolni, hogy egyes betűket mi jellemez.

Visszetérve a versre, ez is elég érdekes, bár nekem az Á betűről valószínű nem a legyek farán lévő bolyhos öv jutna az eszembe. De hát nem vagyunk egyformák! Ettől eltekintve azért tetszett a szonett. És talán pont azért is fogott meg, mert nem egy általános témáról ír, hanem amilyennel ritkán találkozik az ember. 

Már maga a cím is elég érdekes számomra. Most tényleg arról fogok olvasni, hogy hogyan kell verset költeni és hogy milyen legyen? Na ne. Pedig nagyon nem lőtt mellé a címmel, bár nyilván nem ez volt Verlaine igazi szándéka. Ez inkább egy ironikus vers, amiben végülis magát az költészetet figurázza ki, és leírja, hogy milyen legyen és milyen ne legyen egy vers. Mindent, ami a verset verssé teszi, el akarja tüntetni, hogy ne legyen benne semmi szín, semmi rím. A költő itt igazából maga ellen beszél, de mivel ironikus vers, szerintem ez azoknak szól, akik leszólják az irodalmat, a költészetet.

Egyébként érdekes, ahogy az egyes verses elemeket, mit például a rímet silány kolomphoz hasonlítja. Vagy mondjuk a csattanóból urat csinál. Ettől is egy kicsit ironikussá válik a vers. És az tetszik a versben, hogy megvilágítja a költő, hogy ha nem lenne mondjuk rím, vagy csattanó, vagy szín a versekben, akkor nem érne semmit az egész költészet, mert olyan egyforma és színtelen lenne minden.

A vers olvasása elég melankóliás hangulatot kelt az emberben. Ez a hangszimbolikának köszönhető. (Ezt remélem mindenki tudja mit jelent. Legalábbis a 11.a :D ) Mondjuk ez elég érdekes, mert ez csak attól függ, hogy milyen fordítást olvasunk. A Tóth Árpád féle fordítás az, amit inkább ismerünk. Azon tényleg nagyon jól megfigyelhető a hangszimbolika.Viszont Szabó Lőrinc fordításában szerintem kevésbé. És emlékszem, hogy az órán az eredeti francia szöveget is felolvastuk. Az is szépen hangzott, de nekem talán a Tóth Árpádé mégis jobban tetszik.

Tetszik, ahogy a vers hangulatában is az elmúlás, az ősz érződik és nem csak a tartalmában. Az emberi lélek a haldokló természettel együtt pusztulásra van ítélve, de a halál rettenetes élményét enyhíti a költemény zenéje, a szavak, hangok muzsikája. És ez a vers pont azért tetszett, mert nem a tartalma fogott meg, hanem a hangulata.

Ahogy a verset olvastam, a harmónia áradt belőle. A világot, mint egységes egészt mutatja be, melyben minden mindennel összefügg. Illatok, színek, hangok tökéletes egyvelege az emberi lét és a költő feladata, hogy mindezt megértse és közvetítse. A versben több szimbólumot is találunk. A templom igazából a hit, a szakrális, az emberfeletti dolgoknak tekinthető, az erdő jelentheti az emberi életet is, azt hogy kiismerhetetlen, de azt is,hogy félelmetes, titokzatos. A tenger a végtelenségre utal.

A szimbólumokat azért szeretem, mert van jelentésük, így a költő nem csak szimplán leírja amit gondol, hanem azt bele tudja ágyazni egy olyan környezetbe, amitől a versnek a hangulata, zenei hangzása is teljesen más lehet, mint ha csak egyszerűen megfogalmazná. És egyáltalán nem mindegy, hogy milyen egy versnek a hangzása.

Azért is jó ez a vers, mert ha Baudelaire ebben tényleg a világszemléletét írja, akkor az nem is lehet olyan rossz. Jó lenne, ha a világ harmonikus lenne és békében élne az ember egymással és a természettel. De azt hiszem egyelőre ilyet csak a versekeben fogok olvasni még egy darabig.

Az Egy döggel ellentétben ez a vers tetszett. Jó, ahogy párhuzamba vonja az albatroszt a költővel. A költeményben az albatrosz a költői lét allegóriájának felel meg. A két végletet állítja szembe a költő, a fenn és a lenn világát, melyben a fenn a pozitív értékeket képviseli, a lenn pedig a negatívakat. Az albatrosz egy bukdácsoló, szánalmas madár, melyet a magasból a mélybe kényszerítenek, tehát gátolják szabadságát. Jól megfigyelhető a fenn és a lenn közti különbség. A költő különböző jelzőkkel írja le az  albatroszt. Fent légi herceg, szép csoda, kéklő ég ura, míg lenn bús, beteg, rút röhej.

A mélybe kényszerített albatroszhoz hasonlóan gyötrődik a költő is, kit nem értenek meg, mert más, mint a környezete: kiválik onnan tehetségével. A költő a fantázia birodalmában érzi magát szabadnak, a hétköznapokban esetlen, elnyomott. Próbál elhatárolódni, de megvetést kap minden felől, nem élhet teljes szabadságával. A többi ember lenézi, mert esetleg nem a társadalomnak megfelelően él, vagy van valami furcsasága. ezért az emberek nem tudják megérteni, mert nem képesek elrugaszkodni a földtől. A költő emiatt is érzi magát rosszul, mert nem tudja magát kibontakoztatni, nincs akivel egy jót tudna társalogni. Ezért próbál a magasba emelkedni, ahol szabadon eresztheti a képzeletét.

Nekem azért is tetszett ez a vers, mert Baudelaire nem olyat írt, amit szeretnek, vagy elvárnak az emberek egy költőtől, hanem ami a szívéből jött. Persze a többi vers is a szívből jön, csak ez az, amiben saját helyzetét írja le , hogy mennyie le van korlátozva. 

Nekem nagyon tetszett ez a rövid történet....

   Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte a fiát.

- Nos mit gondolsz erről az útról? 

- Nagyon jó volt apa!

- Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?

 - Igen.

 - És mit láttál meg mindebből?

 - Azt Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. a mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családban élnek. Te viszont és Anyu egész nap dolgoztok, alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csönben, mire a kisfiú hozzátette:

- Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk. 

Hát, mit ne mondjak, volt egy stílusa a hapsinak. Nekem ez a vers nem tetszett. Az, hogy a szerelmét egy rothadó tetemhez hasonlítja, hogy ő is majd ilyen lesz, nem túl bizalomkeltő. Az oké, hogy a szerelme örök lesz, de akkor is. És ahogy leírja a dögöt, hát attól fölfordul a gyomrom, ahogy elképzelem. Viszont az kétségtelen, hogy életszerűen írta le. Egyébként szerintem a szerelmet más módon is ki lehet fejezni. Ez egy elég sajátos forma, aminek nem biztos, hogy örülnék, ha egy fiú így vallana nekem szerelmet. De lehet, hogy csak túl finnyás vagyok. Mindenesetre ez nem az a vers, amit a kedvenceim közé sorolok.