A vers kapcsán elég vegyes érzések ébredtek bennem. Az első felét olvasva az a benyomásom, hogy az írója egy egoista, aki csak maga körül forog, minden tőle indul ki, s hozzá érkezik. És az is látszik, hogy a mindenségre vágyik, de nem tud önmagán túllépni, mintha önmagában tetszelegne.

S mikor oda jut vers, hogy önelégültségében a rajta kívüli világ létezését is kétségbe vonja, bekövetkezik a fordulat: kiderül, hogy nem tetszeleg ebben az állapotban, hanem megundorodik tőle. Úgy tűnik nem azért van mindig önmaga a középpontban, mert az örömet szerez neki, hanem mert nem tud szabadulni ebből a bűvkörből. Pedig szeretne, vágyik rá. Vágyik, de mégsem tud, ettől szenved. Szenved, mert megkötözött rabnak érzi magát önmaga börtönében. Az ellenszenv, melyet az "ál" önelégültsége keltett bennem, mostanra inkább együttérzéssé, sőt inkább sajnálattá változott.

És amennyire jellemző a mai emberre, az egoizmus, legalább annyira jelemző a depresszió is, amelyet a vers második fele sugall. Sokan zárkóznak magukba, s nem tudnak kifele nyitni, kapcsolatokat teremteni, s ebbe bele lehet savanyodni.

Szóval úgy gondolom, egy évszázaddal később is nagyon aktuális sok ember számára az a lelki állapot, amit ez a vers sugall.